2016. október 27.

Második fejezet

Sziasztok!
Megérkezett volna a második fejezet is, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. A történet kicsit lassan indul be igazán, de Kiara karaktere megköveteli ezt a fajta tempót. Írjátok le nekem, hogy mit gondoltok eddig a sztoriról, esetleg a szereplőkről. :) Nagyon szépen köszönöm a pipákat és feliratkozókat! Jó olvasást! :)

Hatalmas ölelés,
Diana Brunwin



Ahogy múlnak a napok, úgy lesz egyre élettel telibb, otthonosabb a ház. A szobám már hamarosan elnyeri végső állapotát, a ruháimat sikerül szépen behajtanom, vagy felakasztanom a hatalmas beépített szekrénybe. Az íróasztalom feletti parafatáblán lévő inspiráló képek mellé kiteszek egy „Ezeket ne felejtsd el!” listát, mivel a telefonomban lévőt mindig elfelejtem megnézni. Inkább maradok a régi, bevált módszernél, nem mindig megbízhatóak a legújabb technikával rendelkező elektromos kütyük. Bár, nem mintha itt annyi kötelességem lenne, kizárólag a pszichiáteremhez kell időben eljutnom a holnapi nap.
     A legtöbb időt a könyveim kipakolásával töltöm, nem csoda, hisz minden másodikba beleolvasok, miszerint azt még életemben nem láttam és nem is tudtam a könyv létezéséről, nem beszélve az „Úristen, milyen régen olvastam ezt” felkiáltásaimról. Ezért órákig ücsörgök a puha szőnyegen, körülöttem pedig egy halom kötet hever és olvasás közben beleiszok a mellettem lévő forró citromfű teába. 
     A nappali egész elfogadható állapotban van, a családi, baráti fényképeket kisebb hezitálás után sem veszem ki a dobozból. Ennek egy igazán jó oka van: mindennap látnom kellene azokat a képeket, melyek annyi fájdalmat okoznának, erre pedig még nem állok készen. Talán valamikor eljön az ideje, de most jobb helyük van a doboz mélyén.

     Szerdán hazaérve lerúgom lábamról a cipőt és még mindig a moziban látott élményeket próbálom feldolgozni. Ez a film egyszerűen fantasztikus volt! Hihetetlen izgalmas és idegőrlő egyben, valójában hónapok óta vártam ennek a premierjét, ezért nem csoda; az előttem ülő idegesítő tini lányokat gond nélkül dobáltam evés helyett egy-egy popcornnal, iszonyú bosszantó volt a folyamatos trécselésük és miattuk nem lehetett normálisan figyelni az eseményeket. Ezt leszámítva az itt látott eddigi legjobb film volt. Mikor vége lett, körülbelül fél percig bámultam a stáblistát, képtelen voltam felfogni a végét, hazafelé úton is ezen gondolkodtam.

2016. október 20.

Első fejezet



Sziasztok!
Üdvözlök minden kedves idetévedőt. Aki már évek óta blogol, annak lehetséges, hogy ismerős lehet a történet, ugyanis két évvel ezelőtt már publikáltam Recovery címmel. Azonban úgy éreztem ráfér néhány változtatást, kevésbé depresszív hangulatú lett, mint akkor volt, változtak a nevek, a karakterek személyisége és a történet főszála is. Az első pár fejezet megegyezik az akkorival, de utána már mindenkinek új lesz. Az új olvasókat is üdvözlöm itt, remélem, hogy tetszeni fog nektek az első fejezet! :) Jó olvasást, a véleményeket pedig ne spóroljátok!:) 

Hatalmas ölelés,
Diana Brunwin



- Nagy nap a mai, milyen érzéseid vannak az utazással kapcsolatban? – utal Dr. Sara Burton, a pszichiáterem a nemrégiben meghozott döntésemre. Ma indulok az Egyesült Királyságba, ideiglenesen az Északi-tenger partján fekvő Scarborough-ba költözöm. Sara aprót kortyol az üvegasztalon lévő vízből, aztán kedvesen rám pillant és várja a válaszom kérdésére. Kicsit elgondolkozom mit is válaszoljak.
     - Vegyesek. Tulajdonképpen félek, mert senkit sem ismerek ott, nem mintha itt annyi barátom lenne, mégis teljesen más lesz egy idegen környezet – kétségbeesetten sóhajtok fel, pszichiáterem sötétbarna szemeibe nézek. – De a menedzseremnek talán igaza van, szükségem van a klímaváltozásra. – A látszat kedvéért műmosolyra húzom ajkaimat, ki tudja, mióta nem volt őszinte, valóban boldog mosolyom.