2016. október 20.

Első fejezet



Sziasztok!
Üdvözlök minden kedves idetévedőt. Aki már évek óta blogol, annak lehetséges, hogy ismerős lehet a történet, ugyanis két évvel ezelőtt már publikáltam Recovery címmel. Azonban úgy éreztem ráfér néhány változtatást, kevésbé depresszív hangulatú lett, mint akkor volt, változtak a nevek, a karakterek személyisége és a történet főszála is. Az első pár fejezet megegyezik az akkorival, de utána már mindenkinek új lesz. Az új olvasókat is üdvözlöm itt, remélem, hogy tetszeni fog nektek az első fejezet! :) Jó olvasást, a véleményeket pedig ne spóroljátok!:) 

Hatalmas ölelés,
Diana Brunwin



- Nagy nap a mai, milyen érzéseid vannak az utazással kapcsolatban? – utal Dr. Sara Burton, a pszichiáterem a nemrégiben meghozott döntésemre. Ma indulok az Egyesült Királyságba, ideiglenesen az Északi-tenger partján fekvő Scarborough-ba költözöm. Sara aprót kortyol az üvegasztalon lévő vízből, aztán kedvesen rám pillant és várja a válaszom kérdésére. Kicsit elgondolkozom mit is válaszoljak.
     - Vegyesek. Tulajdonképpen félek, mert senkit sem ismerek ott, nem mintha itt annyi barátom lenne, mégis teljesen más lesz egy idegen környezet – kétségbeesetten sóhajtok fel, pszichiáterem sötétbarna szemeibe nézek. – De a menedzseremnek talán igaza van, szükségem van a klímaváltozásra. – A látszat kedvéért műmosolyra húzom ajkaimat, ki tudja, mióta nem volt őszinte, valóban boldog mosolyom.
     - Kiara, ne feledkezz meg arról, honnan indultunk és hova jutottunk el a foglalkozások alatt. Jól tudod, hogy Leila nélkül is lehetsz boldog, csak meg kell próbálnod nyitni a megfelelő emberek felé. – Biztatóan néz szemembe, majd lerakja az üvegasztalra a papírokat, amikre eddig írt, közben kicsit közelebb hajol hozzám, mintha valami fontos titkot árulna el nekem. - Lebegjen ez a szemed előtt, amikor egy idegen beszélgetést kezdeményez veled: értékes ember vagy, ne félj megmutatni a valódi önmagadat a világnak! – buzdításként megszorítja a kezemet, én csak aprót bólintok, nem tudok ehhez semmit sem hozzáfűzni.
     A jól ismert csend beáll, csak az óra idegőrlő kattogását hallani, emlékszem mennyire idegesített az első nap, mikor elsőnek bejöttem ide. Maga helyiség egész barátságos volt, modern, letisztult és nyugalmat árasztott; ma is így van, igaz, kicsit máshogy néz ki, pár hónapja felújították. Sara is barátságos, türelmes volt velem, mégis teljesen feleslegesnek tartottam ezt az egész kezelést, úgy gondoltam, semmi és senki nem tudja elfeledtetni a Leilával kapcsolatos érzéseimet.
     - A menedzsereddel korábban beszéltem erről, de neked most szerettem volna ezt elmondani. – Az órára pillant, az idő hamarosan lejár. Kíváncsian felhúzom a szemöldökömet, fogalmam sincs, miről szeretne beszélni és mit nem mondott el nekem Tristan. - Ez volt az utolsó terápiád velem, de úgy gondolom, szükséged lenne Scarborough-ban is egy szakemberre, ezért felkerestem az ottani egyik legjobb magánpszichiátert. De mivel már nem vagy ön- és közveszélyes, ezért nem kötelezhetlek arra, hogy eljárj a foglalkozásokra, azonban én jó ötletnek tartom, ha legalább kéthetente egyszer elmennél Dr. Cooperhez. Senki sem szeretné, hogy újra visszaess a depressziódba. – Pár papírt azonnal a kezembe nyom, melyeken rajta vannak a brit pszichiáter elérhetőségei.
     Feloldozásként ér ez a nap, az utolsó kezelésem napja és egyébként sem lennék olyan, mint a másfél évvel ezelőtt, én is jól tudom, hogy buta voltam, de akkor az tűnt a legjobb megoldásnak. Ennek ellenére úgy gondolom muszáj elmennem, hacsak nem szeretném a folyamatos ellenőrizgetéseket. Tristan, a menedzserem mindig kitalálna valami kifogást, amiért muszáj lenne találkoznunk háromhetente, ezért inkább beleegyezek a  kezelésbe Dr. Jane Cooperrel. Remélhetőleg tényleg olyan jó szakember, mint ahogy Sara mondja.
     - Lejárt az idő – figyelmeztet az ébenfekete hajú, fiatal nő, miközben mindketten felállunk. Nem igazán tudom hogyan köszönjek el tőle, elvégre heti rutinom volt ide jönni, most pedig ennek vége, mint sok másnak is. – Ha odaértél mindenképp hívj, vagy írj! – nyújtja kezét; én kicsit elgondolkozom, majd nem törődve jobbjával, szorosan magamhoz ölelem a megszeppent a pszichiátert, aki látszólag nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel.
     - Köszönök mindent – motyogom alig hallhatóan, ez idáig nem igazán köszöntem meg neki bármit is, mert ehhez nincs szükség – nem is vagyok a szavak embere és ezt ő is jól tudja –, de ez a gesztus kifejezi, hogy hálás vagyok mindazért, amit értem tett. Az ölelésből kibontakozva rojtos farmer rövidnadrágomat lentebb húzom, táskámat felkapom vállamra és végleg elköszönök Sarától. Talán túl gyorsan távozom, szinte menekülve hagyom magam mögött a régi épületet. Az érzelgős pillanatok nem az erősségeim, sokszor leginkább megrémisztenek és jobbnak találom a kibúvást. Sara azt mondja, hogy ez egy fajta ösztön a védekezésre.

     Az utcára kiérve a júniusi napsugarak jól esően csiklandozzák arcomat, rakoncátlan tincseimet játékosan arcomba fújja a szél. Ez más esetben rettenetesen bosszantana, viszont most a legkevésbé sem érdekel, élvezem az csodálatos időt, amíg lehetséges. Valójában hiányozni fog ez itteni időjárás, főleg a nyári, D-vitaminnal dús hónapok, elvileg Angliában általában mindig borús az ég és a maximum hőmérséklet is húsz fok körül van. De ez nem tántorított el a költözéstől, szeretem az esőt, megnyugtat és egyébként is kénytelen leszek hozzászokni, elvégre jó ideig ott szándékozok maradni.
     Teljesen a gondolataimba feledkezem, észre sem veszem, hogy a jelzőlámpa zöldre vált, így a hatalmas embertömeg szinte elsöpör. Gyorsan áttöröm rajtuk magamat, pár pillanatig félre állok és gondolkozom, hogyan jussak haza. Az otthonom a belvárosban van, nem messze innen, ezért feleslegesnek érzem a taxi leintését, különben is ez az utolsó sétám itt; igyekszek minden emléket elraktározni magamban.
     Egy zenebolt hosszú kirakatában egy hatalmas táblán találkozom saját magammal, mellettem ott van legjobb barátnőm is, mindkettőnkről süt az őszinte boldogság, elvégre a legújabb albumunk fotózása volt. Az akkori énem nagyban különbözik a mostanitól, a hajam világosabb és hosszabb volt, az ott rajtam lévő göncök nagy ívben eltérnek a stílusomtól, úgy, ahogy akkor minden eltért tőlem. A képen szinte egy idegen köszön vissza rám. Az a lány sosem voltam én, ennek ellenére hihetetlenül boldog és gondtalan voltam. Tekintetemet elszakítom a plakátról, nem szabad hagynom előtörni az érzéseimet, nem okozhatok mazochistaként még több fájdalmat magamnak. Már minden rendben van velem. Erős vagyok. Épp mennék tovább, mikor egy vörös hajú, kis növésű, tizenhárom év körüli lány bátortalanul felém lépked. Azonnal mosolyt csalva az arcomra köszönök neki.
     - Kaphatnék egy aláírást? – Vékony hangja kicsit megcsuklik, láthatólag nagyon zavarban van. Közelebb lépek hozzá és kedvesen bólintva kiveszem a kezéből az apró papírfecnit és a filctollat.
     - Milyen névre szabad? – Biztatóan rá pillantok, miközben kezeim közt forgatom a tollat, miután bizonytalanul elárulta a nevét ráfirkantom a szokásos szöveget: „Sok szeretettel Lilynek, Kiara Warpelltől!”. – Örülök a találkozásnak, további csodás napot, Lily! – köszönök el tőle. Ő rögtön a mellettünk álló barátnőjéhez sétál, aki láthatólag nem igazán örül a várakozásnak. Nagyot sóhajtva fentebb tolom vállamon a táskámat és belevetem magam New York mozgó életébe.
     Hazaérve ledobok mindent, a cipőmet és derekamra kötött bőrdzsekimet hanyagul levetem, aztán fáradtan szétterülök a fotelbe és csendesen figyelem a fehér plafont, szükségem van pár perc pihenésre.
     A ház kong az ürességtől, csupán a bútorok találhatóak meg, a személyes tárgyaimat napokkal ezelőtt elvitték, hogy időben megérkezhessenek az új otthonomba, és ne ott kelljen rájuk várnom. A dolgaim nélkül jobban észrevehető mennyire kicsi is ez a lakás, nem tükrözi a pénzemet, hírnevemet – nem mintha nekem ez számítana –, nem mondható fényűzőnek, medencével és egyéb drága dologgal felszereltnek, igazából még az átlagnál is kisebb. Mindössze két szoba van benne, fürdővel, konyhával és egy spájzzal, de nekem tökéletesen megfelelt, amíg itt éltem, teljesen hozzám nőtt, emiatt nem adom el, képtelen lennék megválni tőle, túl sok érzelem köt ide.
     A Scarborough-ban vett házamról semmit sem tudok, azonban annyi biztos: hatalmas lesz és irtó sokba fájt nekem, mert a megvételét a menedzseremre bíztam. Igaz, elmondtam az elképzeléseimet neki, miszerint semmi extrát nem szeretnék, kizárólag egy kisebb kertes házat, ellenben őt ismerve egy másodpercig nem volt szándéka rám hallgatni. Tristan ilyen, szerinte keveset törődök magammal és megérdemelnék egy kis luxust.
     Kínkeseregve állok fel a puha ülőhelyből, legszívesebben aludnék, ha nem kellene elindulnom hamarosan a reptérre, és még előtte a bőröndömbe be is kell pakolnom az itt maradt ruháimat. Legelőször kiveszek egy kényelmes utazó ruhát; egy fehér, egyszerű atlétát és az egyik legkényelmesebb farmeremet, amit rögtön fel is kapok magamra. A többi ruhadarabot megpróbálom szépen összehajtani, sikeresen lezárom a bőröndömet, ám a cipzár nem szeretné megadni magát. Ráülök, hátha ez segít, majd percekig szenvedek, miközben centiről centire haladva közeledek a cél felé. Lassan már ott tartok, hagyom a francba és nem megyek sehová. Az egyik legrosszabb tulajdonságom az, hogy képes vagyok túl hamar feladni dolgokat. Végül mikor sikerül, fellélegzek, arcomba hulló hajamat kifújom; a napokban elégszer kikészített ez a költözés. Poggyászomat a bejárati ajtóhoz készítem, a retikülömbe beledobom az altatót, az irataimat és a fülhallgatómat, telefonomat a kezembe veszem és tárcsázom a gyorshívót.
     - Szia, Tristan! Nemsokára megérkezik a taxi, szóval pár perc múlva indulok a reptérre – monotonon, kedvetlenül mormolom a telefonba. Alig várom, hogy alhassak végre a repülőn, de akármilyen fáradt is vagyok, idegen környezetben képtelen vagyok aludni, ezért is van szükségem egy altató pirulára.
     - Helló, rendben, várlak itt Manchesterben! – köszönt a szokásos jókedvével. – Ha megérkeztél, várni fog rád egy autó és az el fog vinni a szállodába, ahol az estét fogod tölteni, mert ugye elég későn fogsz megérkezni. – Tulajdonképpen tudom, hány órakor fogok leszállni, elég sokszor elmondta már, de szerinte feledékeny vagyok. – Reggel pedig együtt elmegyünk a házadhoz és ott megbeszélünk mindent. Viszont most siess, le ne késsed a járatodat, jó utazást kívánok. Hamarosan találkozunk! – mielőtt még válaszolhatnék, kinyomja. Megfogadva tanácsát kirohanok a taxisofőrhöz, aki már rákönyökölt a dudára.    Amikor bezárom a házat és magam mögött hagyom, úgy érzem, nem az az egyetlen dolog, amelyet itt hagyok New Yorkban.
     A terminálban felveszem a kapucnimat és sötétüvegű napszemüvegemet fentebb tolom, nem akarok nagyobb feltűnést kelteni a jelenlétemmel. Nyugodtan, háborgatás nélkül fel szeretnék szállni és hátat fordítani az Egyesült Államoknak. A helyzetet látva ez sikerülni is fog.
     Este kilenckor a gép elhagyja a kifutópályát, én pedig fejemet ablaknak döntve figyelem a sose alvó város fénybe öltözött alakját a magasból, az egész látvány lélegzetállító és most fogom fel: tényleg itt hagyok mindent és mindenkit. Igazság szerint hiányozni fog a New York, olyan gyönyörű, el sem hiszem, hogy a gyermeki énem legnagyobb vágya beteljesült és itt lakhattam évekig. Szemeimet még utoljára végigvezetem a Liberty Islanden található Szabadság-szobron, az Empire State Buildingen és a felhőkarcolók sokaságán, majd mikor az altató hatni kezd, álomra hajtom fejemet.
     Lehetetlenség lenne tizenhét órán át aludnom, így órákig unatkozom és nézem az idióta vígjátékot a tévében, amit ha jobban meggondolom, nem is neveznék vígjátéknak, sértő lenne annak a műfajnak. Ha épp nem a képernyőt bámulom, akkor az itt található magazinokat bújom. Nagy része olvashatatlan cikkek tömkelege, az előbbi „Szingliként is lehetsz boldog!” címmel ellátott kétoldalas iromány egyszerűen borzasztóan szörnyű és felesleges, a párkapcsolati tanácsokról nem is beszélve, habár némely elég szórakoztató, jókat nevetek rajtuk.
     - Kérem, csatolják be biztonsági öveiket, a leszállást nemsokára megkezdjük! – Kérésének eleget téve érdeklődve tapadok az ablaküvegre, Londonon kívül nem jártam más városban  az Egyesült Királyságban, így még Manchestert sem láttam, maximum képen. Sajnos a városnézésre nem lesz időm, itt csupán leszállok és eltöltök egy éjjelt a szállodában, de máskor mindenképp fogok rá szakítani időt, szeretnék minél több helyet megnézni. A felhők közül előbuknak az első épületek és rajtam eluralkodik egy érzés, amit hónapok óta nem éreztem: a kislányos izgatottság.
     A váróterem tömve van emberekkel, vannak, akik transzparenseket feltartva sikongatnak, akadnak fényképezőgépekkel, mikrofonnal felszerelt és a normális, utazni vágyó emberek is. Először fel sem tudom fogni, vajon mi a francért vannak itt ennyien, aztán leesik. Miattam.
     Kezemet görcsösen szorítom ökölbe ideglevezetésképp, a pánik teljesen hatalmába kerít, végtére is egyedül vagyok, nincs itt sem Tristan, sem egy nagyobb darab testőr, teljesen védtelen vagyok. Nyugalom, nyugalom – mantraként ismétlem magamban, mikor menedzserem több próbálkozás után sem veszi fel az idióta telefonját. Akkor egyáltalán minek neki? A bőröndömet felvéve megpróbálok észrevétlenül elhúzódni egy csendesebb helyre, ahol percekig hívogatom, közben szép jelzőket dörmögök magamban.
     - Végre felvetted a kicseszett telefonodat! – dühösen szólok bele a készülékbe, megrémiszt ez az egész helyzet, régóta nem voltam ilyen szituációban és bíztam benne, hogy most is elkerülöm.
     - Annyira sajnálom! A közösségi oldalakon futótűzként terjedt az utazásod, a New York-i repülőtéren páran kiszúrtak és képtelenség lett volna átverni a rajongókat, téged pedig figyelmeztetni se tudtalak – sajnálkozik, pedig tudja, én egyáltalán nem hibáztatom, emiatt senkit sem lehet okolni. A telefonba szűrődő alapzaj miatt tudom, hogy ő is itt van valahol, azaz hamarosan minden rendben lesz. - A biztonságiak elkezdték tisztítani a terepet, szerencsére még nem vettek észre téged. – Pár perc múlva egy ismerős, izmos, kopasz ember ragad karon és én azonnal megkönnyebbülök Conor kezei közt, a bőröndömet már egy másik tag elvette tőlem, így gyorsabban tudok menni. Mindenki egy emberként fordul felénk, egy vakító vaku villan és azt követi még több. Egyre nagyobb zűrzavar lesz a terminálban, mint volt.
     - Imádom a dalaitokat! – hallom egy tini lány hangját, oldalra nézve látom, egy hatalmas táblát tart, melyre rá van írva a banda neve: The Frosty Rose. Képtelen vagyok elhinni, hogyan lett hirtelen ennyi rajongók, két év múltán miért kíváncsiak rám, ránk ilyen sokan. Mindeddig próbáltam kerülni a médiát, legtöbb időmet otthon töltöttem, szinte csak a bevásárlások és Sara kezelései miatt voltam kint az utcán. Ritkán posztoltam a közösségi oldalakra, interjút fogalmam sincs, mikor adtam utoljára, bár aláírást többször is kértek tőlem, de semmi nagyobb eseményen nem vettem részt. Persze hónapokig tartott, mire lecsendesedett a sajtó és nem írtak rólunk semmit, elvétve készült egy-egy cikk, más nem igazán történt. Ez a mostani helyzet olyan furcsa számomra.
     - Warpell kisasszony, válaszolna pár kérdésünkre? – Egy riporter mikrofont nyom a szám elé. Eltolva magamtól a tárgyat lehajtott fejjel megyek tovább, amíg az egyik biztonsági arrébb nem tolja az útban lévő embereket, vagy az előre csápoló rajongók kezeit. - Felejteni jött ide Leila miatt? – hallom még a nő kiáltását, mielőtt el nem sodorja őt az embersereg.
     - Maga leszbikus? – Egy másik újságíró igyekszik előre törni. Tekintetem rá kapom, szánakozóan megrázom fejemet kérdésére és gúnyosan felhúzom a szemöldökömet, válaszra sem méltatom ezt a hülye kérdést. Legszívesebben hangosan felröhögnék, ám szerintem senki sem támogatná ezt az ötletet. A fotocellás ajtó kinyílásakor megérzem a szabadság édes illatát, jó nagyot szippantok a friss levegőből és beszállok a fekete kocsiba, mely elvisz a közeli szállodába.

     Másnap reggel fáradtan gubbasztok a reggelim felett, miközben erős feketekávét szürcsölve olvasom Tristan nemrégiben írt SMS-ét: „Délre legyél kész, a szobád előtt leszek! Feltehetőleg nem fognak sokan várakozni a bejárat előtt, de most minden eshetőségre számítunk.” Gyorsan bepötyögök egy rövid választ, miszerint megértettem; felállva a fürdőbe sietek egy gyors zuhanyt venni, mielőtt még újra utazhatok két-három órát egy kocsiba zárva.
     Az időeltolódáshoz nem tudom, mikor fogok hozzászokni, este nem sokat aludtam és teljesen biztos vagyok benne, az újabb utazás után teljesen ki leszek ütve.
A jóleső zuhany végeztével magam köré tekerek egy törölközőt, felveszek egy fehérnemű szettet és a bőröndömből kirángatok egy fekete, szaggatott csőnadrágot egy együtteses pólóval párosítva. Anglia hőmérséklete miatt még előveszem a bőrdzsekimet is, amit egyelőre derekamra kötök. Világosbarna hajamon párszor végigfuttatom a fésűt, nem kezdek vele túl sok mindent, egyszerűen leengedve hagyom. Neszeszeremet elővéve eltűntetem az apró bőrhibáimat, egy leheletnyi szemhéjpúdert teszek, szemeimet szokásosan fekete tussal húzom ki, később megdúsítom hosszú szempilláimat, végezetül bronzosítót kenek arccsontomra, felé pirosítót.
     Míg az interneten böngésztem, az idő rohamosan elszalad mellettem. Az ágyon összecsavarodott takarót megpróbálom szépen – és gyorsan – összehajtani, nem szeretek magam után rendetlenséget hagyni, ennek ellenére a piszkos ruháimat sietve dobom bele a poggyászba, miközben a menedzserem türelmetlenül veri az ajtót.
     - Sietnünk kell, a kocsi kint vár és van pár újságíró is – mondja köszönés nélkül, mire én csak kimerülten felsóhajtok, remélem nem lesz nagy tömeg kint. - Nyugalom, Scarborough-ban annyit pihenhetsz, amennyit csak szeretnél, ott békén fognak hagyni, elég kicsi város. – A lift csilingelése után mindketten semleges arccal felvesszük a napszemüvegünket, szerencsénkre hamar beülünk a sötétített üvegű autóba.
     - Voltál a házban, jól néz ki? – fordulok felé, valójában nem igazán érdekel a ház kinézete, elvégre nem sokára láthatom, viszont a csend kezdett nyomasztóvá válni. A sofőr nem képes bekapcsolni a rádiót, sajnos a fülhallgatóm valahol hátul van a csomagtartóban, a nagy kapkodás következtében valószínűleg a bőröndömbe dobtam be.
     - Igen, a lakberendező csodás munkát végzett – pillant fel Tristan a táblagépéről; a lakberendező hallatán alig láthatóan megforgatom a szemeimet. Jellemzően képes volt felbérelni erre is egy embert, biztosan valami drága céget kért fel. - Sajnos egy apró hiba csúszott be és véletlenül egy rossz kanapét hoztak el, viszont kicseréltetik, ha szeretnéd – teszi hozzá még gyorsan, aztán figyelmét újra a digitális kütyünek szenteli.
     - Semmi szükség rá, így is egy egész vagyont költhettél el a pénzemből – színlelek mérgességet, noha tudtam, mire vállalkozok, mikor őt kértem meg a ház berendezésére. Talán láttam egy kis reményt arra, hogy hallgatni fog a tanácsaimra és nem kell sok pénzt költenem, egy kis házban is tökéletesen meglennék.
     - Te bíztad rám – emeli maga elé a kezeit védekezésképp –, egyébként is megérdemled, és mikor megpillantod, hálás leszel érte! – Ezt még ő sem gondolhatja komolyan, túl jól ismer ahhoz, hogy tudja, nem érdekel a habos-babos máz.

     - Ez a hely egyszerűen csodálatos! – A több órás utazás után az ablaknak tapadva nézem a tengerparti várost, a belvároshoz közeledve egyre izgatottabb leszek. Sokkal barátságosabban néz ki, mint New York, nincsen akkora zsongás és az épületek is merőben más stílusúak, az utcák szűkebbek, nincsenek hatalmas felhőkarcolók, mindössze pár emeletes ház.
     A házat kovácsoltvas kerítés veszi körül, a pázsit gyönyörű zöld, leginkább a parkokban lévő fűre emlékeztet és a ház külseje láttán nem találok szavakat, ez hatalmas. Hiába elleneztem ezt az egészet, a tetszésemet teljes mértékig elnyeri a sárgára mázolt, emeletes ház; Tristan egy távirányítóval kinyitja a kaput, a kocsival pedig felhajtunk a feljáróra. Kiszállva a járműből igyekszem visszafogni magamat, holott belül újra őrültként tombolok. Az üveg bejárati ajtó előtt várakozok, amíg menedzserem ráérősen száll ki a kocsiból és nyitja ki az előttem lévő akadályt, próbálok közömbös maradni, nem akarom, hogy lássa rajtam az ujjongást.
     Az előszobába a szokásos dolgok találhatóak meg; tornacipőmet gyorsan lehajítom a cipőszekrény elé, bőrdzsekimet felakasztom a ruhaakasztóra és kikerülve a felcímkézett dobozokat, beszaladok a nappaliba. A selymes, barna szőnyeg jólesően csiklandozza a talpamat, a falak bézsszínűek, középen egy kisebb szekrényen hatalmas plazma televízió van, alatta DVD-k hada sorakozik. A lakberendező jó munkát végzett, a művészet iránti érdeklődésem lerí a polcokon lévő kis szobrokról, a falon lógó, bámulatos festményekről, melyekbe rögvest bele is szeretek. Középen egy alacsony üvegasztal, a körülötte lévő bútorok tökéletesen passzolnak a szoba minden szegletével. Az összhatás nagyszerű, kivéve a kanapét.
     - Az ott egy rózsaszín, bolyhos kanapé? – meglepetten fordulok az ajtóban álló férfi felé, valamivel azért jobbra számítottam, nem egy vattacukorhoz hasonló, pink díványra, egyáltalán ki a franc, aki ezt megveszi. – Nem gond, maradhat. Engem nem zavar. – Talán egy pokróccal el lehetne takarni, bár a színes vásznak, továbbá a szekrényekre kikerülő személyes dolgaim, majd ellensúlyozzák ezt a borzadályt és senkinek sem fog feltűnni. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.
     - A hűtőt feltöltötték, gondoltam, túl fáradt leszel ma boltba, vagy étterembe menni, a rendelt ételeket pedig utálod – ül le az egyik fotelbe, kék ingje ujját kicsit megigazítja, azután int a mellette lévő karosszék felé. – Megmutatom, hogyan kell bekapcsolni a riasztót, a kapu távirányítója az asztalon van. Néhány dolgot átküldtem e-mailben, a többit most megbeszéljük, utána megnézheted az egész házat.
     A riasztó túl érzékeny, képtelen vagyok úgy bekapcsolni és kimenni az ajtón, hogy ne kezdjen el hatalmas lármát csapni, így sokáig küszködünk vele, valójában majdnem hiszti rohamot kapok tőle. Szerencsére a többivel egész gyorsan haladunk, csak pár dolgot kell átbeszélnünk, mint például mikor van az első időpontom az új pszichiáteremmel.
     Negyed hatkor Tristan beszáll a kocsiba és Londonba hajt, ahonnan visszamegy az Egyesült Államokba, míg én végre felfedezhetem az egész házat; legelőször az üvegajtón kilépve a hátsó kertet nézem meg. A teraszon kerti bútorok is vannak és egy kinti grillsütő, az udvar közepén egy fehér pavilon áll, ezt színes virágok veszik körül, a szépsége miatt rögtön egy bugyuta film jut az eszembe, még pár évvel ezelőtt láttam anyával. Az emlékét igyekszem az elmém legtávolabbi zugába rejteni, mint a legtöbb szüleimmel való momentumot, főleg az utolsó találkozásunkról, mielőtt eljöttem volna.
     Úgy döntök, ideje visszamenni a házba, eléggé lóg az eső lába, bár ki tudja, ki kell tapasztalnom még az itteni időjárást. A körülnézést a konyhával folytatom. Elképesztően néz ki a törtfehér-barna színnel kombinált faburkolat, a szigetpultot meglátva hatalmas mosoly kúszik az arcomra – komolyan egy bútor miatt leszek boldog –, mindig is szerettem volna egyet. A nemesacél berendezések még nem voltak használva, alig várom a felavatását, ugyanis imádok a konyhában szorgoskodni, szerencsére a hűtőszekrény is dögig van töltve.
     Az emeletet látva elalélok, minden olyan modern és letisztult, a folyosón növények és képek vannak, a vendégszobákba csak benézek, leginkább a saját szobám kinézete érdekel. A falak egyszerű fehérek, amit én preferálok, mert így a kedvenc fotósom fényképei sokkal jobban mutatnak rajta. A hatalmas könyvespolc még teljesen üres, azonban hamarosan megtelik a dobozokban lévő könyvek sokaságával – már ha egyszer sikerül kipakolnom őket –, szemben vele van egy utcafront felé néző erkély, mellette sötétítőfüggönnyel takart üvegablakok. A nagy, kétszemélyes ágy elképesztően kényelmes, talán még sosem feküdtem ennél puhábban, olyan, mintha egy felhőn feküdnék. Hátradőlve az ágyon elgondolkozom: a ház csodálatos, még önmagamat is meghazudtoltam, hogy tetszik, de az itt uralkodó csend arra emlékeztet, hogy mennyire egyedül vagyok. Nincs jelen a szokásos, megnyugtató New York-i zaj, az autók dudaszója, a fiatalok hangos éneklései és kiabálásai; kizárólag a rám nehezedő némaság, és ez teljesen felemészt. A bennem keletkezett űr újra és újra elhatalmasodik rajtam.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése