2016. október 27.

Második fejezet

Sziasztok!
Megérkezett volna a második fejezet is, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. A történet kicsit lassan indul be igazán, de Kiara karaktere megköveteli ezt a fajta tempót. Írjátok le nekem, hogy mit gondoltok eddig a sztoriról, esetleg a szereplőkről. :) Nagyon szépen köszönöm a pipákat és feliratkozókat! Jó olvasást! :)

Hatalmas ölelés,
Diana Brunwin



Ahogy múlnak a napok, úgy lesz egyre élettel telibb, otthonosabb a ház. A szobám már hamarosan elnyeri végső állapotát, a ruháimat sikerül szépen behajtanom, vagy felakasztanom a hatalmas beépített szekrénybe. Az íróasztalom feletti parafatáblán lévő inspiráló képek mellé kiteszek egy „Ezeket ne felejtsd el!” listát, mivel a telefonomban lévőt mindig elfelejtem megnézni. Inkább maradok a régi, bevált módszernél, nem mindig megbízhatóak a legújabb technikával rendelkező elektromos kütyük. Bár, nem mintha itt annyi kötelességem lenne, kizárólag a pszichiáteremhez kell időben eljutnom a holnapi nap.
     A legtöbb időt a könyveim kipakolásával töltöm, nem csoda, hisz minden másodikba beleolvasok, miszerint azt még életemben nem láttam és nem is tudtam a könyv létezéséről, nem beszélve az „Úristen, milyen régen olvastam ezt” felkiáltásaimról. Ezért órákig ücsörgök a puha szőnyegen, körülöttem pedig egy halom kötet hever és olvasás közben beleiszok a mellettem lévő forró citromfű teába. 
     A nappali egész elfogadható állapotban van, a családi, baráti fényképeket kisebb hezitálás után sem veszem ki a dobozból. Ennek egy igazán jó oka van: mindennap látnom kellene azokat a képeket, melyek annyi fájdalmat okoznának, erre pedig még nem állok készen. Talán valamikor eljön az ideje, de most jobb helyük van a doboz mélyén.

     Szerdán hazaérve lerúgom lábamról a cipőt és még mindig a moziban látott élményeket próbálom feldolgozni. Ez a film egyszerűen fantasztikus volt! Hihetetlen izgalmas és idegőrlő egyben, valójában hónapok óta vártam ennek a premierjét, ezért nem csoda; az előttem ülő idegesítő tini lányokat gond nélkül dobáltam evés helyett egy-egy popcornnal, iszonyú bosszantó volt a folyamatos trécselésük és miattuk nem lehetett normálisan figyelni az eseményeket. Ezt leszámítva az itt látott eddigi legjobb film volt. Mikor vége lett, körülbelül fél percig bámultam a stáblistát, képtelen voltam felfogni a végét, hazafelé úton is ezen gondolkodtam.

     Nagyjából kétnaponta eljárok a helyi moziba, szinte mindegyik legújabb matinéfilmet láttam már és nem is tudom, mióta nem ettem ennyi egészségtelen ételt, ráadásul az edzéseket is elhanyagoltam emiatt a bevett szokás miatt. Ezen azonban gyorsan változtatnom kell, hacsak nem szeretnék felszedni pár kilót, szóval az első Dr. Jane Cooperrel való kezelésem után mindenképp elmegyek futni.
     Vacsorakészítés közben magamban dudorászom a zenelejátszóból szóló aktuális dalt, mikor a telefonom csörgését hallom meg az akkordok mögött. Gyorsan lejjebb tekerem a hangerőt, és felveszem a még mindig kitartóan zenebonázó mobilom.
     - Már azt hittem, soha sem veszed fel! – Bársonyos hangja most megrovóan szól, nem vártam a hívását. Tulajdonképpen jobban jártam volna, ha megnézem, ki hív és megvárom, míg hangpostára kapcsol, később nem hinném, hogy próbálkozott volna, esetleg pár hét múlva. 
     - Szia, Anya! – A szüleimmel csupán nagyritkán ejtünk meg pár telefonbeszélgetést, azok is általában rettentően kínosak és sablonosak. A kapcsolatunk nem mondható jónak, sőt, szinte semmilyennek sem.
     - Miért az újságokból kell megtudnom, hogy a lányom elhagyta az Egyesült Államokat? – Szememet forgatom a próbálkozására. Kicsit elkésett a védelmezéssel és féltéssel, nem most kellene jó anyaként viselkednie. Akár milyen rosszul hangzik, én megszoktam ezt az egészet az évek múltával, persze eleinte hihetetlenül hiányoztak, de a büszkeségem és az álmom megvalósítása megakadályozott abban, hogy visszafussak hozzájuk, nem is beszélve azokról, amiket akkor mondtak nekem, mikor utánam jöttek. Azon a napon valami meghalt bennem. Természetesen régebben hihetetlenül jó volt a kapcsolatunk, mindent megbeszéltünk, ami a suliba történt, együtt jártunk vásárolni; mondhatni a legjobb barátnőm volt. Rettenetesen szerettem a szüleimet, most is szeretem őket, azonban csalódtam bennük és undorom attól, ahogy viselkedtek.
     - Ne aggódj értem, nagylány vagyok! És tudok magamra vigyázni. – Hangom csöpög a gúnytól, feltehetőleg ezt ő is észreveszi. Kicsit megköszörüli a torkát, próbál magabiztos lenni.
     - Akkor is jogom van tudni, hol vagy! – Kicsit indulatosabban szól bele a telefonban, miközben unottan felpattanok a szigetpultra, lábaimat keresztbe teszem és várom a többi érdektelen mondandóját ezzel kapcsolatban. – Megemlíthetted volna valamikor – sóhajt fel megnyugodva és mondja tovább a magáét. Vissza kell fognom magamat, hogy ne szakítsam félbe és mondjam ki azt, amit igazán gondolok, de jobb, ha inkább befogom a számat. Nem szeretnék nagyobb balhét csapni.
     - Mégis mikor? – Szemöldököm a magasba szökik, habár ő ezt nem láthatja. Frusztráltan érzem magamat, általában ez van, ha ehhez hasonló témát érintünk. – Amikor véletlenül, szökőévente felhívtok, nem haltam-e meg – Nem mintha én annyira keresném őket, nem érzem azt az általuk keletkezett hiányt magamban, mint régebben, azt hiszem sikerült kiirtanom magamból azokat az érzéseket és továbblépnem rajtuk. A megbántottságom miatt olykor nem is szívesen veszem fel a telefont nekik. – Egyébként sem tartozom nektek semmiféle magyarázattal arról, mit miért teszek! – teszem hozzá ingerültebben, mint amennyire szeretném; a vonal másik felén pár másodpercig csend áll be.
     - Egyszerűen csak aggódunk érted, kicsim. – Egy pillanatig azt hiszem, lerakta, de hatalmasat sóhajtva próbál meghatni ezzel a szarsággal. – Tudom, évekkel ezelőtt összevesztünk, elkövettünk néhány hibát az apáddal, azt hiszem ez megbocsájtható. Hiányzol nekünk, Kiara! – kétségbeesett hangja hallatán egy másodpercig meginogok, aztán eszembe jut, miket vágtak a fejemhez, a szavaik még mindig bennem égnek, képtelenség lenne őket elfelejteni. Tulajdonképpen nem is értem, miért most próbálja helyrehozni a dolgokat, úgy érzem, ehhez túl késő van, vagy talán túl hamar és a megbocsátás egy hosszabb folyamat lesz. 
     - Mennem kell, rengeteg dolgom van. Viszlát, anya – szemrebbenés nélkül hazudok neki, válaszát nem meg sem várom, kinyomom a hívást. Leugrok a pultról, a vacsorámat kiszedem egy tálra, majd a beszélgetést igyekszem kitörölni az agyamból kedvenc sorozatommal, a 2 BrokeGirls-szel. Este nem alszom túl sokat, az öt évvel ezelőtti szavak újra meg újra lejátszódnak bennem, eluralkodik rajtam ugyanaz a fojtogató érzés. Apám dühös szavai hallatán mintha ezer kés szúródna mellkasomba, a szívem meghasad a fájdalomtól.
     Két kávé és egy fájdalomcsillapító után egész tűrhető állapotba sétálok be délelőtt Dr. Jane Cooper irodájába. Szerencsére a taxiban se sikerült elbóbiskolnom, pedig iszonyat fáradt vagyok a kialvatlanság miatt, nem beszélve a szerencsére már múlandó fejfájásról. A recepciónál egy tőlem kicsit idősebb nő ül, tűzcsókolta haja laza kontyban van a feje tetején, fekete keretes szemüvege majdnem lecsúszik az orráról, ahogy ír. Először észre sem veszi a jelenlétem, köszönésemre azonban kissé ijedten kapja fel fejét, szemüvegét feltolja, mielőtt leesne, azután kedvesen elmosolyodik.
     - Jó napot, Miss Warpell! Dr. Jane Cooper már várja önt, kérem, fáradjon be. – Mielőtt észbe kapnék, a nő előttem terem és egy barna tölgyfa ajtón bekopogva invitál beljebb, én pedig  vonakodva, de befáradok.
     - Tehát, túl vagyunk a bemutatkozáson, megbeszéltünk minden fontosabb dolgot, szóval elmondanád, pontosan miért egyeztél bele a további kezelésekbe? Hiszen nem vagy köteles többé pszichiáterhez járni. – Tíz percbe telt a bemutatkozás, elmondtam, mivel foglalkozom, hol születtem és pár teljesen sablonos dolgot. Bár én több figyelmet szenteltem a helyiség tanulmányozásra: meglepően komor és modern. A várakozó szobához képest a fehér falak üresek, egyetlen egy festmény sem található meg rajta, sehol egy színes kép, mindössze a diplomája van bekeretezve kiakasztva. A hatalmas szekrénysoron csupán egy növény, pár apró szobor és rengeteg mappa helyezkedik el. Ezzel ellentétben Sara harmonikus rendelőjébe mindig öröm volt belépni, mert színes, mégis ízléses volt. Valójában Dr. Cooper teljesen más, mint Sara, képtelenség lenne őket összehasonlítani. Az előttem ülő harmincas évei végét taposó nő barátságosan néz rám, mégis a hangjában némi szigor cseng. Fekete, kissé fakó haja válláig ér, zöldszínű szeme miatt kicsit fel is áll a szőr a hátamon. Nem tudom, miért, de rémisztően hat a kisugárzása.
     - Egy csokor virág feldobná a rendelőt – bököm ki hirtelen a gondolataimat. – Elég barátságtalan a környezet – remélem, gyerekek nem járnak ide, teszem hozzá magamban. Legalábbis az én tizenéves énemet megrémítené ez a rideg légkör. Na, meg a pszichiáter is.
     - Rendben – mosolyodik el halványan és ez teljesen kiakaszt, mert nem tudom, ezen miért kell  bazsalyogni. – Miért jöttél el hozzám? – szegezi nekem újra a kérdést, mire hátradőlök a szürke fotelben.
     - Két hete költöztem New Yorkból ide. Senkit sem ismerek, se innen, se a közelből, szerintem még ismerősöm sincs Angliából, akivel szoktam esetleg néha beszélgetni – rántom meg könnyedén a vállamat, ez túlzottan nem tud érdekelni. – A menedzserem és a körülöttem lévő embereket aggódnak értem, hogy visszaesek a depresszióba. Nem, nem is az aggódnak a jó szó rá – keresem a megfelelő szavakat, amivel kevésbé rosszul hangzik. – Tulajdonképpen azt várják mikor kell közbelépniük újra. – Ez teljesen igaz, részben ezért „menekültem” ide, vagyis valójában Tristan tanácsát fogadtam meg, miszerint jó lenne kicsit kiszakadni a megszokott környezetből, valami újat megismerni.
     - Hogy érzed magadat itt, Angliában? – Örülök az ilyen alapkérdéseknek, bár megkapta az összegző kórlapomat, gondolom, ezért nem dob fel olyan témát, amikre nem szívesen válaszolok. – Milyen az új lakásod, jól érzed magadat benne?
     - Amit eddig láttam Angliából, az csodálatos. Sajnos még nem jártam a városban, viszont mindenképp körül szeretnék nézni. – Voltaképpen a napokban szeretnék elmenni pár helyre, kicsit megismerni a várost, találni egy hangulatos kávézót és egy nagy bevásárlóközpontot, ahol beszerezhetek pár fontosabb dolgot. Nem beszélve a tengerpartról, a világítótoronyról és a nevezetességekről. – A menedzserem, Tristan kitett magáért, a házam gyönyörű, hatalmas és rettentően üres.
     - Talán egy háziállat jót tenne neked – jegyzi meg. Igazából én is elgondolkoztam ezen, egy imádnivaló kis cicán, ám lehet, nem lenne rá elég időm és az állattartás felelősségekkel jár. Talán, ha kicsit biztosabb lesz körülöttem minden. – A szüleid mit szóltak az utazásodhoz? – néz fel kíváncsian papírjai közül.
     - Nem tudták, nem mondtam meg nekik – rántom meg  a vállamat. Arcán értetlenség suhan át, aztán szemöldökét felemelve hümmög egyet és jegyzetelni kezd.
     - Miért beszélsz múlt időben? Nem tőled tudták meg? – Válaszul megrázom a fejemet. Gondolom, anya valamelyik idióta pletykamagazinjában látta, fogalmam sincs, mit eszik azokon a szennyeken, amióta az eszemet tudom, mindennap vesz egyet. – Nem jó a kapcsolatod velük?
     - Az nem kifejezés – nevetek fel kínomban, nem szeretnék arról beszélni, miért nem ápolok jó viszonyt velük, ezért a további kérdéseket igyekszem hárítani.

     Másnap reggel korán felkelek, a reggeli koffein adagom után sportruhámat és az iPodomat előkeresem. A múltkor láttam errefelé egy nagyobb parkot, így egy rövid nyújtás és bemelegítés után arra veszem az irányt. Bedugom a fülhallgatómat, az elektronikus zene hallatára rögtön elönt egy minimális adrenalin, élvezem az Imagine Dragons egyik legismertebb számának remixét. Minden egyes basszusa átjárja a testemet, miközben egyre gyorsabb tempót veszek fel. Ahogy elsuhannak mellettem a fák, az emberek, olyan érzés, mintha szabad lennék, mint a madár; nincsenek kötelezettségeim, tennivalóim, az egyetlen dolgom az, hogy szárnyaljak. A parkot már rég elhagytam; futás közben egy pillantást vetek a tengerpartra, ahogy a tajtékzó hullámok nekicsapódnak a helyenként tengeri moszattal borított sziklának. A fülemben dübörgő zene még jobban ösztönöz a gyorsabb tempóra, jól esően tovább hajszolom magamat, majd amikor a tervezett távnak körülbelül a felénél járok, a testemet elönti az endorfin. Szinte érzem, ahogy szétárad a testemben, kellemesen melengeti a lábamat, a karomat, a mellkasomat és a szívemet. Mindenemet. És ez az a pillanat, mikor még jobban gyorsítok, mert olyan üdítő és felemelő ez az érzés, hogy nem bírom abbahagyni.
     Büszkén kocogok a házam irányába, régóta nem futottam ekkora távot, de rettentően jól esett kikapcsolni az agyamat. Egy ház mellett haladok el, ahol egy kutya hangosan elkezd ugatni, morogni rám, ezért igyekszem gyorsabban elfutni innen, elvégre korán van és az egész utcát felveri hétvégén. Nem figyelek a lábam elé, miközben átmegyek a másik oldalra, csak egy pillanat műve; a járda előtt egy nagyobb kőre rálépek, amelyről lecsúszik a jobb lábam és a bokám kibicsaklik. Amikor a fenekemre esek, először nem is érzek semmit, aztán hirtelen eszméletlen fájdalom nyilall belé, legszívesebben felordítanék, ám ajkamba harapva igyekszem elfojtani a kiáltásom. Percekig ülök a járdaszegélyen – időközben elvonszoltam magamat oda – és várom, míg a kín elmúlik, viszont ez a feloldozás nem történik meg, sőt még inkább elkezd sajogni. Nadrágomat fentebb gyűröm, zoknimat lehúzom, így megnézve nem-e lilult be, de szerencsére csupán kicsit vörös. Ez jó jel! 
     - Minden rendben? – Egy fiatal, szőke hajú lány zihálva szegezi nekem a kérdést, a szemeiben aggodalmat vélek felfedezni. A kipirosodott arca és a feszülős futónadrág alapján arra következtetek, hogy ő is futni volt ezen a szép, kevésbé borús napon.
     - Persze, csak elestem, semmi komoly nem történt – válaszolom egyhangúan, mire ő csípőre csapja kezeit és kicsit előrehajol, hogy jobb rálátást nyerjen a bokámra. Elhúzva száját megkérdezi, fel tudok-e állni, én helyeslően bólintok, mielőtt még felajánlaná támogatását. Nincs szükségem senkinek a segítségére, magam is el tudok jutni a házamhoz, szerencsére nincs is olyan messze. Kelletlenül felállok, figyelve az egyensúlyomra, nehogy véletlenül is rátámaszkodjak a sérült végtagomra, miután sikerül magamat megtartanom, egy lábon elkezdek a haza ugrálni.
     - Ennek nem lesz jó vége – hitetlenkedve rázza meg a fejét, mihelyt elutasítom ismételten felkínált segítségét. Én a helyében már rég leléptem volna.
     Még mindig a hátam mögött áll és lassan sétál utánam. Feltehetőleg rettentően nevetségesnek tart, mert nem vagyok képes elfogadni segítségét, de én ahhoz túlságosan makacs és büszke vagyok. Mindent meg tudok oldani egyedül – ehhez hasonló szövegeket mormolok magamban, mikor pár ugrás után elveszítem az egyensúlyomat és túlságosan ránehezedek a másik lábamra is. Mintha ezer apró kést szúrtak volna belém, a kín egy másodperc alatt átjárja a testemet. Szorosan lehunyt szemekkel, fájdalmasan felnyögök és egy ismeretlen ház kerítésének dőlve lecsúszok a földre, közben cifrábbnál cifrább szitokszavakat dörmögök magamnak.
     - Na, jól van, elég ebből. Hívok egy taxit és irány a kórház!– türelmetlenül emeli fel a hangját és határozott elém áll. Látszólag megunta az idióta próbálkozásomat, miszerint megpróbálok gyerekesen elutasítani minden segítséget. 
     - Oké-oké, de várj! – sóhajtok fel megadva magamat. Felém kapja fejét, szemöldökét kíváncsian felhúzza, telefonját leengedi maga mellé, amin épp készült hívni egy fuvart. – Itt lakom a közelben, pár házzal arrébb, nem szeretnék kórházba menni – mutatok a kezemmel balra, amerre mennünk kell.
     - Nem tudsz ráállni a lábadra, Kiara. Valószínűleg kibicsaklott, vagy elég csúnyán meghúzódott.  – Épp megkérdezném, honnan tudja a nevemet, mikor eszembe jut; feltehetőleg ő is ismer valahonnan. Egy pillanatig eltöprengek, lehet egy őrült rajongó, aki el szeretne rabolni és addig kínozna, amíg meg nem írom a legújabb dalokat. Ez elég nagy badarság, azt hiszem, túl sok Stephen King könyvet olvastam.
     Végül taxiba ülünk, elmegyünk a házamhoz az irataimért és megcélozzuk a kórházat. Az út csendesen telik, pár szót leszámítva nem igazán szólunk egymáshoz. Vagyis ő próbál velem kommunikálni, aztán feltehetőleg észreveszi, hogy nem vagyok valami beszédes típus. Emiatt inkább a telefonján pötyög valamit, én pedig az ablakból meredek a számomra ismeretlen környékre.
     Kiskoromban gyakran látogattuk meg a kórházakat – ezért is utálom őket –, ami nem volt meglepő, hiszen elég eleven gyerek voltam. Alig lehettem kilenc éves; a macskám felmászott a fára, csakhogy lejönni természetesen már nem tudott, így elhatároztam, bármi áron lehozom onnan. A vége az lett, hogy a dög leugrott, én meg ráestem esés közben a kezemre. Ráadásul kaptam egy alapos leszidást a szüleimtől és egy idióta gipszet, melyre a másnap az iskolában mindenki szeretett volna írni, vagy rajzolni. A körülugrálásom miatt úgy gondoltam, teljesen megérte az egész.
     - Megérkeztünk – fordul hátra a bajuszos sofőr, akinek a fején lévő furcsa kalapot igyekszem nem feltűnően bámulni. Gyorsán előrántok a zsebemből pár fontot, a segítőm – a nevét még mindig nem tudom – által pedig lassan, de biztosan bejutok az klinikába. A recepciós elküld az épület jobb szárnyára, hála istennek, nincs szükség lépcsőzésre, úgyhogy sikerül épségben leülnöm a narancssárga műanyag székre. Előttünk többen várakoznak, feltehetőleg több órán át itt fogunk rostokolni. Egyébként körülnézve nem is fest olyan rosszul az épület, sokkal rosszabbra számítottam, sőt elég modern és tiszta.
     - Azt hiszem, innen megleszek, bizonyára egy ideig még várni kell. Nem akarlak feltartani – fordulok a mellettem ülő lányhoz, igazából rettentően frusztrál a jelenléte. Teljesen idegen számomra, ennek ellenére úgy törődik velem, mintha ezer éve ismernénk egymást.
     - Nem foglak magadra hagyni, főleg, ha gipszet is kapsz a lábadra – rázza meg a fejét nyomatékosan. Hátradőlve, elégedetlenül kifújom a levegőt. – Egyébként Jill vagyok – nyújtja felém kedvesen a kezét, kimentve engem egy kínos szituációból. Legalábbis szerintem az lett volna.
     - Kiara Warpell – rázom meg a jobbját, szerintem pár ember elég hülyének nézhet minket, elvégre együtt érkeztünk és nem is ismerjünk egymást.
     - Tudom, az anyám mondta. – Kérdően nézek rá, gondolom nem az anyja stílusa a mi zenénk, habár ki tudja. – Egy újságszerkesztőségnél dolgozik, igaz, neki teljesen más rovata van, de ott hallott az érkezésedről. – Szuper, jegyzem meg cinikusan magamban, remélem, legalább nem írtak rólam semmiféle cikket, mert akkor a legtöbben tudhatnak az érkezésemről. – Nagyon fáj a lábad? – kérdezi aggódóan, mikor nem fűzök hozzá semmit a korábbi mondandójához. Látszólag nem egy csendes lánnyal van dolgom, sajnos.
     - Túlélem. – Nem mintha nem fájna, viszont éltem már át nagyobb fájdalmat, ahhoz képest ez semmi és azt nem is testileg éreztem.

     - Törést nem látok a felvételeken. – Másfél óra múlva túl vagyok egy vizsgálaton és egy röntgenen. A doktor úr felém fordítja a számítógépet, ahol látható a lábam a felvételen. – Nem történt olyan komoly dolog, műtétre nincs szükség. A szalagok megnyúltak egy kicsit, ezenkívül nincs más. – Megkönnyebbülten felsóhajtok, megőrülnék, ha itt kellene maradnom. – Nem szabad megerőltetnie, minél többet pihenteti, annál hamarabb meggyógyul. – A kezembe nyom még egy fájdalomcsillapítós gél receptjét, azt is kiváltjuk a kórházban található gyógyszertárban egy csomag fáslival együtt.
     Megkönnyebbülve lépek ki az épületből, gyűlölöm ezt a helyet, főleg, mert olyan érzelmeket vált ki belőlem, amelyeket mindig igyekszem lelkem legmélyebb zugaiba rejteni, sokszor kevés sikerrel.
     Jill a házig kísér, a bejárati ajtó előtti pár lépcsőfoknál imádkozom, ne essek el újra, szerencsére ez nem következik be. 
     - Khm – köszörülöm meg esetlenül a torkomat –, köszönöm a segítségedet – felelem túlságosan is erőltetetten, amit látszólag nem vesz észre. Vakítóan fehér fogsorát megvillantva lazán legyint egyet, majd elköszönve hátat fordít nekem. Megkönnyebbülten felsóhajtok, végre vége ennek a borzalmas pénteki napnak.
     - Várj! – fordul meg hirtelen, mikor már éppen zárnám be az ajtót, mosolyogva felkocog elém. – Megadom a számomat, ha bármi kellene, akkor hívj nyugodtan. Itt lakok jobbra, egy házzal arrébb. – Telefonomat felé nyújtom, nem mintha szükségem lenne bármiféle segítségre, pusztán nem akarok vele túlságosan bunkó lenni,  épp eleget kapott szerencsétlen lány. Miután beírta a számát, visszaadja a mobilomat, végül végleg – nem hinném, hogy máskor is fogunk még találkozni – elköszönünk egymástól. A telefonkönyvet új név után keresve végig görgetem, melyre hamar rábukkanok: Jillian Mitchell.
     A lábamra jeget teszek és tévénézés közben pihentetem, miközben a teámat szürcsölve nézem az újonnan letöltött sorozatot. Elég ígéretesnek tűnik, nem beszélve arról, hogy a kritikák is pozitívak róla. Igaz, én a viccesebb sorozatokat részesítem előnyben, azonban kellett egy kis változatosság, mert a legtöbb vígjátéksorozat nem a pattanásig feszülő izgalomról híres. Ezzel szemben ez idegőrlő, úgyhogy szerintem meg fogom rendelni az interneten könyvben is a Trónok Harcát.
     Két napig semmit sem csinálok az alváson, tévénézésen és olvasáson kívül. Vasárnap beszélek pár percet Tristannel és Sarával, elmesélem nekik a kis balesetemet, valami oknál fogva Jillt kihagyom a sztoriból. A hét elején már kezdek megőrülni a bezártságtól, meg szeretném nézni végre a várost, vagy legalább elmenni a közeli parkba és szívni egy kis friss levegőt, bármit, csak a házon kívül legyek és ne a négy fal között. Régebben nem igazán szerettem kimenni, jobb volt bent lenni a lakásban és semmit sem csinálni, de ezt azt hiszem, meguntam hónapok során.
     Az anyám mindennap megpróbál felhívni, talán túlságosan is dühösen csapom le a telefonomat az asztalra a csengő hangjára. Morogva ülök fel és bicegek el az ajtóig, biztos véletlenül nyitva maradt a kapu, mikor a postást felengedtem a megérkezett könyveim miatt és ezért nem szólt a kapucsengő.
     - Szia, Kiara! Gondoltam hozok át neked egy kis süteményt – mosolyog rám kedvesen Jill, eddig észre se vettem mennyire alacsony hozzám képest. Szőke, hosszú haja le van engedve és egy egyszerű, virágos ruha van rajta, nem tudom, ilyen időben hogyan nem fagy meg.
A meglepettségtől majdnem rázárom az ajtót. Mi a fenét keres itt? Próbálok valami barátságos arckifejezést magamra ölteni – némileg sikerül is – , fogalmam sincs, mit tegyek. Nem szeretnék vele beszélgetni, nem szeretném beengedni a házamba, legfőképpen azt nem szeretném, hogy itt legyen. Épp eleget idegesít anyám is ezzel a „mentsük a menthetőt” projekttel. Miért nem tudnak engem békén hagyni az emberek?
     - Ez igazán kedves tőled – próbálkozok egy kedves hangszínt megütni, de inkább gunyorosan buknak elő belőlem a szavak. – Biztosan unatkozhattál, ha volt időd ezt elkészíteni. – A barátságos mosoly lelohad az ajkáról a fintort látva az arcomon, talán mégsem annyira ostoba és naiv, mint elsőre gondoltam volna.  Csalódottan megrázza a fejét, majd sarkon fordulva sietősen távozik a kovácsoltvas kapun, de mielőtt még becsukná maga után, látom, ahogy könnyedén bemutat nekem. Kicsit ledöbbenve állok a küszöböm előtt, kezemben a konyharuhával letakart tállal, majd ingerülten vágom be magam után a bejárati ajtót és elbicegek a konyhapultig. Erősen gondolkodom, hogy kihajítsam-e a kukába az egészet, de végül ott hagyom és visszakucorodom a kanapéra olvasni, a telefonomat pedig kikapcsolom. Esküszöm, ha még egyszer meghallanám a csengőhangomat, a földhöz vágnám a nyamvadt készüléket.
     A megnyugtató csendet a gyomrom korgása zavarja meg, a konyhában lévő csokis süti illata így még csábítóbb lesz. Akármennyire látszik ínycsiklandónak a Jill által készített finomság, egyetlenegy darabot sem fogok belőle venni. Kissé durcásan újra magamhoz veszem a könyvemet, nem törődve a hasamból kijövő furcsa hangokkal. Kényelmetlenül forgolódok a kanapén, a takarót hol ledobom magamról, hol nyakig felhúzom. Úgy érzem magamat, mint egy hisztis kislány. Morogva felállok, a konyhába megyek és felkapom a nyamvadt tányért. A kanapéra leülve végre megkóstolom, és nem csak az illata olyan jó.


     - Miért voltál Jillel goromba? – értetlenkedik Dr. Cooper, miután elmeséltem neki, mi történt ebben az egy hétben, amíg nem találkoztam vele. – Talán túlságosan emlékeztet valakire? Mondjuk Leilára? – Utálom, ha ennyi kérdést tesz fel egyszerre.
- Mert egy idegen számomra, nem is ismerem – homlokomat ráncolva magyarázom neki. – Dehogy emlékeztet rá! Tűz és víz a két lány – mondom kicsit szórakozottan, mire értetlenül néz rám. – Mármint Leila a gimnázium után csendes lett, kevés embernek nyílt meg igazán és ő egy idegennel szóba se állt volna, a rajongókat leszámítva. Jill teljesen az ellentéte, már amennyire eddig ismerem. Ő közvetlen. – A feltételezés is nevetségesen hangzik, Leila szerintem inkább hívott volna valahogy segítséget, mert olykor rettentően paranoiás volt, nem bízott az idegenekben. Igazából futni is utált, szóval ez nem történt volna meg vele.  – Sokkal inkább a régebbi énemre emlékeztet – teszem hozzá halkan.
     - Azt hiszem, jót tenne neked pár új barát. – Fejemet rázva ellenzem ezt, nincs szükségem senkire, teljesen jól megvagyok egyedül. Miért lenne szükségem bárkire is? – Komolyan, Kiara! Az egész itt létedet magányosan szeretnéd tölteni, továbbra is egy burokba húzódva? – kérdőn emeli föl a szemöldökét, az élénk zöld tekintetét a szemembe fúrva. Valójában pontosan ezt óhajtom csinálni. – Tudod, az embernek szüksége vannak barátokra, ők ott vannak melletted, segítenek neked a legrosszabb napjaidon és együtt örülnek veled a boldog pillanatokkor. Meg fogod bánni, ha most nem lépsz, mert egyszer csak rettentően egyedül fogod magadat érezni és nem lesz kit felhívnod – szigorúan néz rám, őszintén belegondolva, van valami abban, amit mond. – Most kell tenned az ügy érdekében! – Papírjait összeszedve sokat mondóan rám pillant.

     A lábam kevésbé fáj pár nap elteltével, úgy gondolom, ideje lenne egy kicsit sétálni, ezért felveszek egy könnyed ruha összeállítást, a hajamat egyszerűen leengedem és leheletnyi sminket felviszek az arcomra. A közeli parkba megyek, ahol a múltkor futni voltam, nincs túl messze, szóval a lábamat sem fogom túlságosan megerőltetni. Az idő nem a legjobb, sőt, pár órán belül biztosan esni fog az eső, de szükségem van friss levegőre. Élvezem a madarak csicsergését, a parkban játszó gyerekek boldog kacaját és az enyhe szelet, mely néha-néha belekap a hajamba. Mellettem több kocogó ember is elfut, hamarosan meg is látok egy ismerős arcot, a megbánás rögtön eluralkodik rajtam. Nagyon csúnyán viselkedtem vele, de elég rossz pillanatomban kapott el, a szüleim mindig képesek úgy felidegesíteni, hogy teljesen elveszítem az fejemet és mindenkivel irtó bunkó leszek.
     - Szia, Jill! – köszönök utána, miután elment mellettem. Ő rám sem hederítve tovább megy, talán a fülhallgatója be van dugva. Ám, mikor nem sokkal később újra találkozunk rám néz és fapofával elmegy mellettem. A mellkasomban egy elfeledett érzést tapasztalok: a bűntudatot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése